Amiért élek
Tittes Rudolf szőlőbirtokos 210 éves házát vettem meg itt, Tokajban. A pincében – mint sok más történelmi múltú tokaji háznál ma is – állt a víz, nagyon rossz állapotban volt, de rendbe tettem. Amikor megvásároltam a Tittes házaspárról készült olajfestményt, lehoztam ide, mielőtt visszahelyeztem volna az eredeti helyére, és megmutattam Rudi bácsinak, hogy itt újra borok születnek. Nem volt egyszerű, mert ha valamit helyre akarunk állítani úgy, ahogy 100–200 évvel ezelőtt működött, abba nemcsak egyszerűen pénzügyi energiákat kell fektetni. Először is meg kell értenünk, hogy mi és miért működött akkor, aztán megfelelő értelmi és érzelmi intelligenciával felvértezve kell helyrehoznunk a közbenső korok elhibázott mozdulatait, és ha ennek az eredményét is képesek vagyunk megérteni, akkor elkezdhetjük használni céljaink eléréséhez. Ebben nagy segítségemre van ez a pince: akárhányszor lejövök, eszembe jut, hogy milyen ember milyen okból tette fel ide a boltív zárókövét két évszázaddal ezelőtt.
Ha a bolhapiacon a kezembe veszek egy lámpát, eltöprengek, hogy az a mester miért 200 évre csinálta meg a foglalatát, noha neki csak harminc volt hátra? És ma miért nem ezzel az attitűddel működik a világ? Nem tudom elképzelni, hogy új építésű és újonnan gyártott dolgok között éljem meg az életem. Azért vannak körülöttem régi dolgok, hogy megtöltsenek a magukkal hozott szellemiséggel. Hogy azoknak a mozdulatoknak, amelyeket teszek – legyenek bár olyan múlandóak, mint ahogy a zene megszólal, egy tánclépést teszünk vagy egy korty bort kóstolunk –, olyan hatásuk legyen, amilyenre csak régmúlt emberek régen összerakott művei képesek, s melyek igazolják ittlétünk fontosságát.
Jobb játékot nem tudok elképzelni a borvidéken, mint a különböző termőhelyek sajátosságait kutatni. Ehhez persze a bort készíteni akaró embernek tudnia kell a természet részének, s nem urának lenni. A természet minden győzelmet megbosszul. Az biztos, hogy eleink is ezt a változatosságot szerették, hiszen a dűlők klasszifikációja 350 évvel ezelőtt a teljesség igénye nélkül elkezdődött: ez az akkori örökösödési okmányokból és eladási árakból pontosan lekövethető.
Az elmúlt 15 év a borvidék forradalma. Évről-évre szilárdabbak az alapok, melyek az 500 éves múlthoz kapcsolnak. Alig győzöm jegyezni az eseményeket, inkább csak magamban
gyűjtöm őket, és a mozdulataim a következő évben ezek alapján az élmények alapján cserélődnek ki. Az pedig még érdekesebb dolog, hogy mindez hogyan alakít át engem. Ebben
az értelemben is egyedülálló megélni ezt az időszakot.
Jönnek az érdeklődők a világ minden tájáról, még ha nem is igazán tudják, hogy miért, mert Tokajnak vonzereje van. A baj az, hogy nem tudjuk őket fogadni – és itt nem az egymásra rakott téglákra vagy a borok minőségére gondolok. Végső soron arra kíváncsi mindenki, hogy az itteni emberek hogyan élik meg az életüket, és ezeknek a boroknak a környezetében milyen formáját találták meg az élet által felkínált boldogság megtapasztalásának. Ezt viszont nem tudjuk nekik megmutatni. Nem azért nem tudunk szellemiséget közvetíteni, mert kevesebbek lennénk, hanem mert nagyon hányattatott a sorsunk. Amíg magunkat nem tudjuk megismerni és értékelni, addig értéket sem tudunk közvetíteni kifelé. Az egész vidéknek, sőt, az országnak együtt kellene sugároznia azt, hogy ez a bor olyan isteni adomány, amely az egész világ örömére születik.
Veszélyes új dolgokat kitalálni: félezer év kidolgozottságába új elemet vinni – ahhoz bizony nagy bátorság kell. Ezért tartom forradalminak azokat a lépéseket, amelyekben mégis eltérünk az elmúlt 50–70 év „hagyományosnak” gondolt mozdulataitól, például hogy nem tárjuk fel az aszúszemeket, hogy hozamkorlátozunk, vagy hogy hozzányúlunk a nagy száraz borok kérdésköréhez. Használom édesapám prését is a kisebb tételekhez, de a pneumatikus rendszerű XXI. századi társa is ugyanazon elv szerint köteles végeznie a dolgát.
Én focizni akartam a többiekkel, mégis parancsszóra a szőlőbe kellett menni. Sátoraljaújhelyen, a Boda-dűlőben volt egyharmad hektár szőlő a családnak. Ez volt az a szent hely, ahol apám „mindent elkövetett”, hogy egy életre elvegye a kedvem a szőlőtermesztéstől. Elképzelni sem tudtam nagyobb területű ültetvényt, amikor belefogtunk valamibe, meg voltam róla győződve, hogy soha nem lesz vége annak a munkarésznek. Úgy látszik, ha valakit egy bizonyos életkorban valamivel kapcsolatban negatív élmények érnek, később afelé viszi az érdeklődése, talán dacból is.
Átlagos bora volt apámnak, olyan, mint a mai tokajik 90%-a. Sosem volt türelme kivárni a teljes érést, mindig féltette, hogy tönkremegy – a legtöbben ma is így vannak ezzel. Pedig
novemberben egy-két napon belül történhetnek olyan dolgok, amelyeket az egész érési időszakban nem kaphat meg máskor, ha nincs kötélidegrendszere, és korábban leszüreteli. Olyankor a bogyóban már olyan folyamatok zajlanak, amelyek a mérhetőség határán kívül esnek. Igaz, a megálmodott érettséget kivárni megköveteli az ördöggel való cimborálást – elvonom a figyelmét, nehogy elvegye a szőlőt. Az őzek januári bundáját vagy a seregélyek az első 300 km-en használt energiáját így is én szoktam finanszírozni…
Az atommag és a körülötte keringő részek viszonyát nem mondanám harmonikusnak, de egyensúlyosnak igen. A harmónia szót nem szeretem, én inkább az egyensúlyt keresem a borban.
A jó zene jót tesz a boroknak. De a tréfán kívül, a zene ugyanúgy az én ízlésem épülését segíti, mint minden, amit meg tudok látni, ezáltal pedig a borok üzenetének megértéséhez kerülök közelebb. Minél készebb vagyok, annál többet mutatnak a borok magukból.